csoki555 hat Folgendes geschrieben:

yellowFox hat Folgendes geschrieben: genossinangela hat Folgendes geschrieben: unbekannter Schweizer Dichter Was längeres hast du nicht gefunden, oder Und Fair ist es auch nicht.

Freude, schöner Götterfunken,
Tochter aus Elisium,
Wir betreten feuertrunken,
Himmlische, dein Heiligtum.
Deine Zauber binden wieder,
Was die Mode streng geteilt,
Alle Menschen werden Brüder,
Wo dein sanfter Flügel weilt.
Chor
Seid umschlungen, Millionen!
Diesen Kuß der ganzen Welt!
Brüder - überm Sternenzelt
Muß ein lieber Vater wohnen.

Wem der große Wurf gelungen,
Eines Freundes Freund zu sein,
Wer ein holdes Weib errungen,
Mische seinen Jubel ein!
Ja - wer auch nur eine Seele
Sein nennt auf dem Erdenrund!
Und wer's nie gekonnt, der stehle
Weinend sich aus diesem Bund!
Chor
Was den großen Ring bewohnet,
Huldige der Sympathie!
Zu den Sternen leitet sie,
Wo der Unbekannte thronet.

Freude trinken alle Wesen
An den Brüsten der Natur,
Alle Guten, alle Bösen
Folgen ihrer Rosenspur.
Küsse gab sie uns und Reben
Einen Freund, geprüft im Tod.
Wollust ward dem Wurm gegeben,
Und der Cherub steht vor Gott.
Chor
Ihr stürzt nieder, Millionen?
Ahndest du den Schöpfer, Welt?
Such ihn überm Sternenzelt,
Über Sternen muß er wohnen.

Freude heißt die starke Feder
In der ewigen Natur.
Freude, Freude treibt die Räder
In der großen Weltenuhr.
Blumen lockt sie aus den Keimen,
Sonnen aus dem Firmament,
Sphären rollt sie in den Räumen,
die des Sehers Rohr nicht kennt.
Chor
Froh, wie seine Sonnen fliegen,
Durch des Himmels prächt'gen Plan,
Laufet, Brüder, eure Bahn,
Freudig wie ein Held zum Siegen.

Aus der Wahrheit Feuerspiegel
Lächelt sie den Forscher an.
Zu der Tugend steilem Hügel
Leitet sie des Dulders Bahn.
Auf des Glaubens Sonnenberge
Sieht man ihre Fahnen wehn,
Durch den Riß gesprengter Särge
Sie im Chor der Engel stehn.
Chor
Duldet mutig Millionen!
Duldet für die bess're Welt!
Droben überm Sternenzelt
Wird ein großer Gott belohnen.

Göttern kann man nicht vergelten,
Schön ist's, ihnen gleich zu sein.
Gram und Armut soll sich melden,
Mit den Frohen sich erfreun.
Groll und Rache sei vergessen,
Unserm Todfeind sei verziehn,
Keine Träne soll ihn pressen,
Keine Reue nage ihn.
Chor
Unser Schuldbuch sei vernichtet!
Ausgesöhnt die ganze Welt!
Brüder - überm Sternenzelt
Richtet Gott, wie wir gerichtet.

Freude sprudelt in Pokalen,
In der Traube gold'nem Blut
Trinken Sanftmut Kannibalen,
Die Verzweiflung Heldenmut - -
Brüder fliegt von euren Sitzen,
Wenn der volle Römer kreist,
Laßt den Schaum zum Himmel spritzen:
Dieses Glas dem guten Geist.
Chor
Den der Sterne Wirbel loben,
Den des Seraphs Hymne preist,
Dieses Glas dem guten Geist,
Überm Sternenzelt dort oben!

Festen Mut in schwerem Leiden,
Hülfe, wo die Unschuld weint,
Ewigkeit geschwor'nen Eiden,
Wahrheit gegen Freund und Feind,
Männerstolz vor Königsthronen, -
Brüder, gält es Gut und Blut, -
Dem Verdienste seine Kronen,
Untergang der Lügenbrut!
Chor
Schließt den heil'gen Zirkel dichter,
Schwört bei diesem gold'nen Wein:
Dem Gelübde treu zu sein,
Schwört es bei dem Sternenrichter!

Fairer?
;=)

---

…

Mit Feinden kann man sich versöhnen.
Aber wenn man auch nicht befreundet ist?

genossinangela hat Folgendes geschrieben:

csoki555 hat Folgendes geschrieben: yellowFox hat Folgendes geschrieben: genossinangela hat Folgendes geschrieben: unbekannter Schweizer Dichter Was längeres hast du nicht gefunden, oder Und Fair ist es auch nicht. Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elisium, Wir betreten feuertrunken, Himmlische, dein Heiligtum. Deine Zauber binden wieder, Was die Mode streng geteilt, Alle Menschen werden Brüder, Wo dein sanfter Flügel weilt. Chor Seid umschlungen, Millionen! Diesen Kuß der ganzen Welt! Brüder - überm Sternenzelt Muß ein lieber Vater wohnen. Wem der große Wurf gelungen, Eines Freundes Freund zu sein, Wer ein holdes Weib errungen, Mische seinen Jubel ein! Ja - wer auch nur eine Seele Sein nennt auf dem Erdenrund! Und wer's nie gekonnt, der stehle Weinend sich aus diesem Bund! Chor Was den großen Ring bewohnet, Huldige der Sympathie! Zu den Sternen leitet sie, Wo der Unbekannte thronet. Freude trinken alle Wesen An den Brüsten der Natur, Alle Guten, alle Bösen Folgen ihrer Rosenspur. Küsse gab sie uns und Reben Einen Freund, geprüft im Tod. Wollust ward dem Wurm gegeben, Und der Cherub steht vor Gott. Chor Ihr stürzt nieder, Millionen? Ahndest du den Schöpfer, Welt? Such ihn überm Sternenzelt, Über Sternen muß er wohnen. Freude heißt die starke Feder In der ewigen Natur. Freude, Freude treibt die Räder In der großen Weltenuhr. Blumen lockt sie aus den Keimen, Sonnen aus dem Firmament, Sphären rollt sie in den Räumen, die des Sehers Rohr nicht kennt. Chor Froh, wie seine Sonnen fliegen, Durch des Himmels prächt'gen Plan, Laufet, Brüder, eure Bahn, Freudig wie ein Held zum Siegen. Aus der Wahrheit Feuerspiegel Lächelt sie den Forscher an. Zu der Tugend steilem Hügel Leitet sie des Dulders Bahn. Auf des Glaubens Sonnenberge Sieht man ihre Fahnen wehn, Durch den Riß gesprengter Särge Sie im Chor der Engel stehn. Chor Duldet mutig Millionen! Duldet für die bess're Welt! Droben überm Sternenzelt Wird ein großer Gott belohnen. Göttern kann man nicht vergelten, Schön ist's, ihnen gleich zu sein. Gram und Armut soll sich melden, Mit den Frohen sich erfreun. Groll und Rache sei vergessen, Unserm Todfeind sei verziehn, Keine Träne soll ihn pressen, Keine Reue nage ihn. Chor Unser Schuldbuch sei vernichtet! Ausgesöhnt die ganze Welt! Brüder - überm Sternenzelt Richtet Gott, wie wir gerichtet. Freude sprudelt in Pokalen, In der Traube gold'nem Blut Trinken Sanftmut Kannibalen, Die Verzweiflung Heldenmut - - Brüder fliegt von euren Sitzen, Wenn der volle Römer kreist, Laßt den Schaum zum Himmel spritzen: Dieses Glas dem guten Geist. Chor Den der Sterne Wirbel loben, Den des Seraphs Hymne preist, Dieses Glas dem guten Geist, Überm Sternenzelt dort oben! Festen Mut in schwerem Leiden, Hülfe, wo die Unschuld weint, Ewigkeit geschwor'nen Eiden, Wahrheit gegen Freund und Feind, Männerstolz vor Königsthronen, - Brüder, gält es Gut und Blut, - Dem Verdienste seine Kronen, Untergang der Lügenbrut! Chor Schließt den heil'gen Zirkel dichter, Schwört bei diesem gold'nen Wein: Dem Gelübde treu zu sein, Schwört es bei dem Sternenrichter! Fairer? ;=)

SORRY

Ich muss mich dringend und Persönlich bei genossinangela entschuldigen.
Diese Lied ist als Versöhnung Angebot gedacht, denke ich mir.
Ich war da vorschnell und misstrauisch.
Der Dichter ist zwar Deutsche, aber das Motto zu diese Lied:
"Die Lebenden ruf`ich. Die Toten beklag`ich. Die Blitze brech`ich."
hat Schiller von ein in Schaffhausen gegossene Glocke, dessen
Name CONCORDIA war, genommen.

genossinangela, auch wen es albern ist schicke ich dir als "Versöhnungsangebot" diese Lied
in mein Muttersprache. Ist genau so schön.

Friedrich Schiller
ÉNEK A HARANGRÓL

Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango.


Földbe ásva és agyagba
Égve áll a forma már.
Elkészüljön a harang ma !
Fel, fiúk, a munka vár !
Nem baj, ha pereg
Verejtéketek,
Valljon a mû mesterérôl ;
De nincs áldás, csak az égbôl.
A mûhöz, ha fontolva végzik,
Illenek a komoly szavak ;
Ha okos beszéddel kisérik,
A munka vígabban halad.
Szemléljük hát most figyelemmel,
Hogy gyenge erônk mire ment ;
Hitvány az, aki nem mereng el
Soha azon, amit teremt.
Hisz ez az ember éke éppen,
És értelmet azért kapott,
Hogy érezze is a szivében,
Amit kezével alkotott.
Rajta, pár fenyôhasábot
Hozzatok, de szárazat,
Hogy lefojtva mind a lángok
A kürtôbe csapjanak !
S ha olvad a réz,
Legyen ónja kész,
Hogy a sûrûn fortyogó pép
Úgy amint kell, egybefolyjék.
Mit kezünk az akna-homályban
Tûz erejével alkot itt,
A harangtorony magasában
Majd mirólunk tanuskodik.
Fennmarad a jövô napokra,
Hangja sokak fülébe hat,
Hol a sírók gyászát zokogja,
Hol áhitatra hívogat.
Amit a változékony végzet
Itt lent a föld fiának ád,
Az zengeti ott fent az ércet,
Mely példaként zúgja tovább.
Hólyagot vetett a massza ;
Jól van ! híg már az anyag ;
Öntsünk lúgsót gyorsan abba,
Úgy lesz még folyékonyabb.
Tajték se legyen
A vegyületen,
Hogy a tiszta ércból csengjen
Majd a hang is tisztán, telten.
Mert ô köszönti az öröm szép
Szózatával a gyermeket
Legelsô útján, amidôn még
Az álom karján szendereg,
Sötét vagy nyájas sorsa mélyen
Rejtve még az idô ölében ;
Az anyaszív gondoskodása
Vigyáz aranyló hajnalára –
Az évek gyorsan tellenek.
Elszakad a fiú a lánytól,
Az életbe ront hevesen ;
Világot jár, akár a vándor,
Úgy tér haza, mint idegen,
S ragyogva, mint egy égi drága
Képet, úgy látja ott viszont
Szemérmes arccal, ifjusága
Pompájában a hajadont.
Névtelen vágy dúlja szivét föl,
Tünôdve bolyong, egyedül,
Könnyek fakadnak a szemébôl,
Vad társaitól menekül ;
Pirulva követi a lánykát,
S boldog, ha az csak rátekint ;
Letarolná a rét virágát,
Hogy szerelmére hintse mind.
Ó drága vágy, édes reménység,
Elsõ szerelem szép kora !
Elõttünk tárva éli a kék ég,
Kicsorduil szívünk mámora ;
Ó bár soha véget ne érne
Elsõ szerelmünk boldog éve!
Már a sípok színe barna !
Ezt a pálcát mártsd bele :
Ha hártyát vet rajt a massza,
Itt az öntés ideje.
Fiúk, rajta, fel !
Még egy próba kell :
Hogy a lágy a nyers keménnyel
Úgy vegyült-e el, miként kell.
Mert ahol a zorddal az enyhe,
Erõssel párosul a gyenge,
Jó hangot ád az ötvözet.
Ki örök kötést tesz, vigyázzon,
Hogy a szív a szívhez találjon !
Kurta kéjt hosszu gyász követ.
A menyasszony dús hajában
Szép a szûzi gyöngyfonat,
Ha a harangszó vidáman
Esküvôre hívogat.
Ah ! az élet legszebb napján
Tavaszunk is elmarad ;
Fátyol hulltán, öv szakadtán
Szép álmunk is szétszakad.
Elmúlik a vágy,
De a szeretet nem,
Lehull a virág,
De gyümölcse serken.
A férfira száz
Harccal les a nyers lét :
Küzdjön, törekedjék,
Teremtsen, vessen,
Fortélya szerezzen,
Álljon ki a gátra
Szerencse-fogásra.
A bôség akkor özönlik ölébe,
Sokféle javakkal a csûrje tetézve,
És terjed a szérü, gyarapszik a ház.
Odabent meg a tiszta,
Házias asszony,
A gyermekek anyja
Irányít bölcsen
Az otthoni körben,
Lányt óva nevelget,
Fiút jóra terelget,
Szorgos keze folyton
Ott jár csak a dolgon,
És gondosan így
Hasznot szaporít,
És tellik a láda a kincs gyarapodtán,
Orsója pereg zümmögve a rokkán,
S a tiszta fiókok mélyeiben
Így gyûlik a gyolcs meg a hószinü len ;
Megtoldja a jót ragyogással, dísszel,
S pihenést nem ismer.
Míg a ház ormán a vidám
Szivü férfi tünôdvé tekint el,
Szeme végigjár vagyonán,
Látja az ágast rakva rogyásig,
Meg a magtár dús gabonáit,
S hogy a csûrjei szinte ledôlnek,
Meg a habzó búzamezôket.
És dicsekedve kiált :
Házam sziklaszilárd,
Zúgjon a balsors bár,
Oszlopa biztosan áll.
De tartós frigyre a végzet
Erejével senki se léphet,
Hisz a balsors gyorsan jár.

Jó ! kezdôdjék hát az öntés,
Szép a törés fénye, lásd !
De mielôtt az özönlés
Nekizúdul – egy fohászt!
Lökd ki a dugót !
Házunk, Isten, ódd !
A rôt lé a nyakba árad,
S utat zúgva tör magának.
Jótékony a tûz ereje,
Amíg az ember bír vele ;
Mindent ez égbôl jôtt erõ
Hatalmának köszônhet ô ;
De szörnyû lesz e szent erô,
Ha bilincs nélkül tör elô,
És ha a természet szabad
Lánya kénye szerint halad.
Jaj, ha félrelökve gátját
Szabadjára engedik,
S népes utcák dúlt során át
Hömpölygeti tüzeit ;
Mert az ember alkotását
Az elemek gyûlölik.
A felhôbôl Áldás hullik,
Zápor omlik ;
De belôle zúgva vak
Tûz szakad.
A toronyban sír a hang.
Vészharang !
Rôt az ég,
Vért ragyogtat,
De nem a nap fénye ég.
Utcahosszat
Nép zajong !
Füst csapong !
Tûzoszlop szökken cikázva,
Sisteregve zúdul lángja
Szélviharként házról házra.
A levegô mintha kályha
Torkán dôlne ; ég a támfa,
Dörren! ajtó, csörren ablak,
Gyermek tévelyg, anya jajgat,
Állat horkan
A romokban ;
Minden lót-fut, ment, menekszik,
Éj a napfénnyel vetekszik ;
Kézrôl kézre, lángban, egyre
Versenyezve
Jár a vödör; vízhab loccsan,
Vízsugár száll a magosban.
Jön az orkán zúgva zordan,
Szítja még a lángokat,
Sistergôn a csûrre csap,
Széna, szalma lángralobban,
Ég a magtár, deszka roppan,
S mintha bôszen megragadva
Fölrántaná a nehéz
Földet magát, föl egész
Égig : úgy nô a magasba,
Óriás !
Pusztulás
Lesz az ember mûve sorsa,
S ô meghátrál roskadozva
Az égi erô elôtt.
Áll kiégett
Puszta háza,
Vad viharok vak tanyája,
Borzalom les ablakának
Üregébôl,
S egy-sgy felleg rajt az égrôl
Betekint.
Háza és
Büszkesége
Sírhelyére
Még az ember visszanéz.
Vándorbotot vesz kezébe.
A tûzben bármit veszthetett,
Van egy édes vigasztalása :
Ha kedveseit veszi számba,
Lám, megvan mind, akit szeret.

Lent a bronz a föld ölében,
És megtelt a forma épp.
Fényre is fog kelni szépen
Szorgos kezünk mûveképp ?
Ha rossz az anyag,
S formánk szétszakad ?
Ah ! talán amíg remélünk,
Már a balsors úton értünk !
Az ember a föld szent ölének
Adja át keze mûveit
S a szántóvetô magvait,
Bízva, hogy vetése az égnek
Kegyébôl majd ki is virít.
De még drágább mag az, mit sírva
Temetünk el a föld ajá,
És reméljük, hogy majd a sírja
Túlpartján szebb sors vár reá.
Szívszakasztva
Kong a dóm
Gyászharangja
Elhalón ;
Búsan kísér tompa kondulása
Egy vándort az utolsó útjára.

Ah ! ez ô, a drága hitves,
Ah ! ez a szülô, az áldott,
Kit árnyország zord királya
Férje mellôl sírbaránt ma;
Odahagyja zsenge, szép
Gyermekei seregét,
Kiket keblén nevetô
Szemmel látott nôni ô
Ah ! a ház lágy köteléke
Mindörökre szétbomolt,
Mert leszállt a síri éjbe,
Ki a háznak anyja volt.
Eltünt szorgos keze árnya,
Kihunyt gondos mosolya,
És belép az árva házba
A szívtelen mostoha.

Míg lehül a harang érce,
Pihenjen a munka már !
Játsszék kiki jókedvére,
Mint a lombban a madár.
Csillag int odát ;
Nem fárad tovább
A legény, ha estre kongat ;
Csak a mester nem nyugodhat.
Lépteit már szaporázza
Messzi erdôn künn a vándor,
Siet nyájas otthonába.
Béget a nyáj, hazaballag,
És a jámbor,
Busafejû tehéncsorda
Bôgve tér be
Istállója melegébe.
A szekér
Terhét hozza
Imbolyogva.
Kévék halmán
Csillog tarkán
A füzér,
S az aratók népe harsány
Táncra kél.
Csendes lesz tér s utca aztán,
Lámpa meghitt fénye mellé
Gyûl a háznép, s künn a város
Nagykapuja kongva zárul.
Sûrü leplet
Ölt a föld fel,
Ám a polgár elpihenhet
Biztosan,
Míg a bûnös félve retteg ;
Mert a törvény szeme nyitva van.
Áldott rend, te égi küldött,
Ki a testvért egybefûzöd,
Önként adatsz kezet kézbe,
Városokat hívtál létre,
És beléjük a vadonnak
Zordon fiát lakni vontad,
Kunyhójában fölkerested,
Szebb szokásra nevelgetted,
És a legdrágább kötelmet
Szôtted : a szent honszerelmet !
Száz meg száz kéz mozdul gyorsan,
S a közös mû egyre nô,
Folyton izzó mozgalomban
Válik tettre az erô !
Mester s legény a szabadság
Oltalmában összefog,
Büszkén hordja posztja rangját,
S megveti a gúnyolót.
Polgárt munka ékesít fel,
S áldás rajt a jutalom ;
Királyt trónja fénye tisztel,
Bennünket a szorgalom.

Drága béke,
Egyetértés,
Lengjetek csak
Vígan városunk felett !
Sose kelnénk bár a napra,
Mikor a vad hadi hordák
Csöndes völgyünk megtiporják,
És az égre,
Hol az alkony rôtes árnya
Imbolyog,
Városok és falvak lángja
Sisteregve vet lobot.

Most a formát verjétek le,
Betöltötte szerepét;
A szem és szív hadd legelje
A pompás mû sikerét.
Pöröly zúzza szét
Agyag-köpenyét :
A harang feltámadása
Hüvelyének pusztulása.
A mester bölcsen szétdobatja
A formát, ha itt az idô ;
De jaj, ha az érc lángpatakja
Kiszabadulva tör elô !
Vakon dühöng, dörögve rombol,
A házat vadul veti szét,
S mint egy tátott pokol-torokból,
Fuvallja pusztító tüzét.
Hol csak nyers erôk vetekednek,
Alkotás abból nem születhet ;
Ha minden féket félrevet
Egy nép, jólét ott nem lehet.
Jaj, mikor egy város ölében
Fölgyûl a gyúlékony anyag.
Láncát tépve, önérdekében
A bosszús nép kardot ragad.
Akkor a harang kötelébe
Kap a zendülés, s húzza, hogy
Csak békeszóra szentelt érce
Hirdesse az erõszakot.
Szabadság, egyenlôség ! – zúgják,
És a polgár fegyverben áll ;
Megtelnek a csarnokok, utcák,
S a hóhérbanda körbe jár.
És hiéna lesz itt a nôkbôl,
A borzalom tréfa nekik ;
Még az ellenség szíve gôzöl,
S már párduc-foggal szétszedik.
Nincs többé szentség.
Szertefoszlik
Már minden jámbor félelem.
A jó helyébe lép a rossz itt,
S minden bûn szabadon terem.
Oroszlán-keltés veszedelmes,
Tigrisfog-marás eltemet :
De százszorta félelmesebb lesz
Náluk az ember-ôrület.
Jaj annak, ki az örök vaknak
Kezébe szent fáklyát ad át!
Fényét nem látja, gyújtogat csak,
S fölperzsel várost és hazát.

Lám, öröm száll rám az égbôl !
Mint egy csillag, úgy ragyog,
Amint kikel hüvelyébôl :
Nézzétek az ércmagot !
Palást és sisak
Vihog, mint a nap,
S biztos mester-kézre vall a
Címerpajzsok tiszta rajza.
Ide ! ide !
Álljatok hát, legények, körbe
Mind a harang-keresztelôre !
Concordia legyen neve ;
Egyetértésre, szíves szeretetre
Szólítsa a gyülekezetet egybe.
Ezt zengje eztán éneke :
Ezért alkotta mestere.
A nyûgös földi lét felett, fenn
A kéklô ég ölén, a vad
Villám szomszédjaként lebegjen
A csillagok sátra alatt.
Égi szózat legyen, akárcsak
A csillagképek, amelyek
Teremtôjük dicsérve szállnak
S vezérlik fenn az éveket.
Ne szóljon másról érces ajka,
Csak ami örök és dicsô,
S érintse óránkint suhanva
Rebbenô szárnnyal az idô.
Sorsunk szavát hirdesse nyelve ;
S bár keble hideg, szívtelen,
Éberen lendülô figyelme
Kisérjen át az életen.
S ahogy fülünkben messzehangzó
Szózata lassan csendbe vész :
Példázza, hogy nincs maradandó,
És minden földi elenyész.

Feszüljünk most a kötélnek,
Rántsuk gödrébõl elô,
Zengjen tõle fenn az égnek
Kék ölén a levegô !
Rajta, emberek !
Mozdul ! száll ! lebeg !
Mind a város örömére
Legyen elsõ szava : béke.

Fordította: Rónay György